„Lelkedhez illő tárgy a nép erkölcse! / Az erkölcs-alkotó teremt népet, / Az erkölcs minden polgártestnek lelke, / E talpon áll létünk, alkotmányunk”

„Holdvilág csak boldogságunk; / Füst a balsors, mely elszáll; / Gyertyaláng egész világunk; / Egy fúvallat a halál. / Vársz hírt s halhatatlanságot? / Illat az, mely tölt virágot, / És a rózsát, ha elhúll, / Még egy perccel éli túl.”

„Mint felhők a nyári égen, / Érzeményim jőnek-mennek / Majd fehéren, majd sötéten; / S egy sem áll, egy sem pihen meg. / Hova mennek? honnan jőnek? / Nem tudom, nem sejthető; / Hozza és elfúja őket / Az örök szél, az idő.”

„Pendül a kapa most, letevé a gazda; / Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja; / Kutat az apró nép, örülne, ha benne / Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.”

„Tarka lepke, szép arany pillangó! / Lepj meg engem, szállj rám, kis madár; / Vagy vezess el, merre vagy szállandó, / Ahol a nap nyúgodóba jár.”

„Én, a siratlan fájdalomnak / Szegény, bolond, kopottas hőse, / Hirdetem, íme, mindeneknek: / Nincs más valóság, csak a könny... / Ott hömpölyög holdfényben a folyó, / Tengert keres, rejtett, sötét vizűt, / Két remegő, bús árny úszik azon: / Én, a siratlan fájdalomnak / Szegény, bolond, kopottas hőse / S a könnyek asszonya...”

„Izzadt a puha lányderék, / tüzes gomolyba rám rohantak / szőkék, vörösek, feketék. / Csipkés zuhatagok, brokát, / mezítlen mellek és bokák, / s e lány-pokolba / már fuldokolva / ugrálni kezdtem esztelen.”

„Milyen sötét lesz! Fülelő csend. / Lassan felmutatom eres / két kezemet a csillagoknak: / Nézzétek meg: üres. Üres.”

„Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt / deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta -- bolond! -- / és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő / védtelen, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset, / hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt, / minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe / a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.”